Lázasan készülődtem a ma délutáni vidámparkozásra a legjobb barátommal, Louissal. Tudom, tudom. Ha a legjobb barátom, akkor elfogad olyannak, amilyen vagyok. De van itt valami más... A helyzet az, hogy már régóta nem úgy tekintek rá. Több lett az idő során. És egy újabb bizonyíték arra, hogy nem létezik fiú-lány barátság. Az egyik fél mindig többet szeretne, ez esetben én.
Viszont közöttünk nem volt, nincs és nem is lesz több. Louisnak van barátnője, és ami azt illeti roppant féltékeny. Folyamatosan küldi a durvábbnál durvább üzeneteket, miszerint ’kopjak le Louisról’. Azonban eszem hetedik ágában sincs ’lekopni’ róla, akár valami festék. Louis sokat jelent nekem, mindig mindent elmondhattam neki, meghallgatott, és ha tudott tanácsokkal látott el.
Derékig a szekrényemben kuksoltam, kerestem valami kényelmes, mégis csinos felszerelést, több-kevesebb sikerrel. De inkább az utóbbi. Végül feladtam a kutatást, és a legelső, kezembe akadt ruhadarabbal megelégedtem, ami ez esetben egy krémszínű lenge Charlie Chaplin figurás felső, egy halvány barack short, apró köves díszítéssel. Felvettem mellé egy vékony szandált, egy szív alakú medállal ellátott nyakláncot és tollas fülbevalót.
Hosszú, sötét, szinte már fekete, hajamat egyszerűen végigszántottam a fésűvel, és hagytam, hogy szabadon omoljon vállamra. Louis, ahányszor vele vagyok, mindig azzal szekál, vagy inkább bókol(?), hogy szétengedett hajjal sokkal szebb vagyok. Így akármennyi időmbe is tellett összefogni a fejemen lévő szénakazalt, tuti, hogy ő azonnal a földbe döngölte a munkámat.
A szükséges dolgokat, mint például pénz, telefon, a zsebembe csúsztattam, és elköszöntem az itthoniaktól. Sietősen szedtem a lábam, hogy elérjem a buszt, és szokásomhoz híven, épphogy csak elcsíptem. Lihegve fizettem ki a jegyet, és kerestem egy szabad helyet. Lehuppantam, és unott arccal figyeltem a mellettünk elsuhanó várost.
Körülbelül öt megállóval odébb láttam, ahogyan Louis is észt vesztve rohan a busz után. Halkan felnevettem, és vártam, hogy végre ő is felszálljon. Helyet foglalt a legelső sorban, ami azt jelentette, hogy nem vett észre.
A telefonom rezegni kezdett a zsebemben, így egy gyors mozdulattal kihalásztam onnan.
’Merre vagy?:) x’
Megforgattam a szemem. Tehát komolyan nem látott. Hamar bepötyögtem neki a választ, és vártam a reakcióját.
’Ahelyett, hogy a telefonodat bújod, fordulj hátra, te balfasz!:D’
Készségesen megtette, és amikor végre feltűntem neki, felnevetett. Felpattant eredeti helyéről, és lecsüccsent mellém. Egy öt másodpercig tartó ölelés után mosolyogva fordult felém.
- Ma kivételesen csinos vagy! – jegyezte meg.
- Csak ma? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem! – nevetett. – Mint általában, ma is! Akarom mondani, te mindig az vagy.
- Értettem elsőre is. – kuncogtam.
- Oké, oké! Ne égess, kérlek. – öltötte rám a nyelvét.
- Vigyázz, mert a végén elviszi a cica! – kacsintottam rá.
- Állok elébe. – húzódott szélesebbre a vigyor a képén.
Röpke húsz perc kellet, amíg a busz eldöcögött a vidámparkig. Már most remekül éreztem magam, pedig még nem is csináltunk semmit. Ez van, ha vele vagyok. Mindig elveszítem az eszem.
Csillogó tekintettel néztünk végig a jobbnál jobb szórakoztató játékokon. Hirtelen nem is tudtuk, melyikkel kezdjünk. Azonban nem ülhettünk tétlenül, választani kellett, és én kettőnk helyett is döntöttem.
- Legyen a hullámvasút!
Megkértem Louist, hogy vegyen nekem is egy jegyet, majd beültünk a kis szerelvényekre. Az ország talán egyik legnagyobb, leggyorsabb és legjobb gépezetén csücsülünk ebben a minutumban.
Lassan megremegett alattunk a kocsi, majd elindultunk, eleinte lassan. Mindketten tudtuk, hogy mi fog következni, miután feljutottunk az első emelkedésre. Eget rengető, dobhártyaszaggató sikítás. A részemről.
Mikor a legtetején egy röpke pillanatra megálltunk, a szívem a mellkasomból a torkomba ugrott, és eszeveszett kalapálásba kezdett. Nem először ültem ezen a szörnyetegen, de még mái napig ezt a reakciót váltja ki belőlem.
Őrült tempóban haladtunk lefelé, a szél a hajamba kapott, és felemelt kezekkel kiáltoztam torkom szakadtából az élvezettől.
A menet végén kissé szédült állapotban szálltunk le, és egymást támogatva haladtunk tovább. Eredeti célunk elérése közben itt-ott betörtünk egy-egy játékot. És mikor végre elértünk a vattacukros bácsihoz, már alig tudtam türtőztetni magam. A nyálam csorgott az imádott édesség láttán. Louis csak felnevetett a reakcióm láttán, és már fizette is a rózsaszín illetve kék színű vattacukrot.
Miközben mohón tömtük magunkba, lassan sétáltunk haza. Úgy döntöttünk, nem buszozunk, hisz remek időnk van, és nem valószínű, hogy fel is engednének egy trutyival a kezünkben.
Amim csak hozzáért a vattacukorhoz, ragadóssá vált, amit kissé csalódottan konstatáltam. De igaz is, mire számíthattam.
Már jócskán a városhatáron jártunk, mikorra elfogyott az édesség.
- Igazán jól éreztem magam. Köszönöm, hogy elhoztál. – mosolyogtam a barátom felé, aki csak legyintett.
- Mondanom kell valamit! – szólt titokzatosan, ami azonnal kíváncsivá tett.
- Halljuk! – biztattam.
- Otthagytam Eleanort. – felelt félvállról, majd kissé sietősebbé tette lépteit.
Már-már futnom kellett utána, majd megragadtam a felkarját és magam felé fordítottam a fiút.
- De miért? – kérdeztem.
- Mert már nem érzek iránta semmit. Régóta nem érzek! – sütötte le a szemét, kissé zavarban is volt.
- Kifejtenéd ezt bővebben, és érthetőbben? – kértem.
Finoman nekitolt a mellettünk lévő falnak, szemben magával. Kezeivel két oldalamon támaszkodott meg, mély kék tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, ami arra késztette a szívem, hogy kiugorjon a helyéről, tehát veszettül kezdett verni. Ismét. Ezúttal nem a hullámvasút félelmétől, hanem a köztem és Ő közötte lévő távolság csökkenésétől.
- Még mindig nem veszed észre? – döntötte meg kicsit a fejét.
- Mit? – nyöszörögtem.
- Hogy miért szakítottam vele. Teljesen elveszed az eszem, nem tudok koncentrálni! Amikor vele voltam, akkor is végig te jártál a fejemben, már csodálkoztam is, hogy nincs izomlázad... Én téged szeretlek, Becca! – mondta.
Egyre közelebb hajolt hozzám.
- Megcsókolhatlak? – pillantott rám félénken.
- Ne kérdezd, csak csináld! – mosolyodtam el felbátorodottan, majd ajkaimat az övére tapasztottam.
